2010-01-23 10:08:45, bejegyezte: kr.roland

Izrael második legnagyobb városának neve már Jechezkél (Ezékiel) próféta könyvében is feltűnik (3:15). A kis babilóni zsidó település káldeus neve annyit tesz: „a rom felélesztése/felvirágzása”, melyet héberre fordítva Tel Avivnak, azaz „a tavasz dombjának” neveztek el. A rabbik magyarázata szerint a névadás a babilóni száműzetésben élők azon reménységét fejezte ki, hogy majdan virágzó ország fog épülni szeretett hazájuk romjain. Tel Aviv azonban nevét csak közvetve kapta innét.

A „nagy diaszpóra” – azaz a zsidók i. sz. 70 utáni szétszóratása a világ minden tájára –  lezárása indirekt módon politikai szinten 1894-ben egy asszimilált francia zsidó vezérkari tiszt, Dreyfus perével kezdődik. A Párizsban újságíróként tevékenykedő Theodor Herzl számára a koholt vádak alapján lezajlott, antiszemita megnyilvánulásokat gerjesztő per során vált nyilvánvalóvá: a zsidók önnön zsidóságának feladása, az asszimiláció nem ad megoldást az antiszemitizmusra. Herzl ettől az időszaktól kezdve idejét egy zsidó állam megteremtésének szenteli, az eseményekről saját sorsát érintőleg pedig így vall: „Azt hiszem, számomra megszűnt az élet, és kezdődik a világtörténelem.”
1896-ban jelenik meg A zsidó állam (Der Judenstaat) című utópisztikus jogi aktája, melyben a zsidó állam berendezkedését vázolja fel. 1897-ben hívja össze az első cionista kongresszust, ahol „megalapítja a zsidó államot”. Sokak biztatására írja meg elképzelését egy széles tömegek számára is fogyasztható utópisztikus regény formájában, az Ősújországban (Altneuland), mely a létrejött zsidó állam társadalmát, mindennapjait mutatja be. A regény 1902-ben készül el. A héber fordítást Nahum Sokolow cio­nista vezetőre bízza, aki az említett szentírási hely alapján a Tel Aviv nevet javasolja a héber fordítás címéül, utalva arra, hogy a 20. század hajnalán még romokban heverő ország helyén rövidesen virágzó zsidó állam lesz.
Maga Tel Aviv mint város ekkor még nem létezik. A zsidó bevándorlók Jáfón (lásd keretes írásunkat) keresztül érkeznek Palesztina földjére. Azok a zsidók, akik nem akarnak Jeruzsálembe vagy kibucokba (mezőgazdasági település) költözni, az arabok által lakott Jáfóban telepednek le. Hatvanhat család 1906-ban elhatározza, hogy héber nyelvű kertvárost épít Jáfó szomszédságában. A földterületet a Zsidó Nemzeti Alap a törököktől vásárolja meg. Az első modern kori héber nyelvű, tisztán zsidók lakta várost 1909-ben alapítják, Tel Avivnak pedig 1910-ben nevezik el. 1948. május 14-én David Ben Gurion Tel Aviv első polgármesterének, Meir Dizengoffnak a házában kiáltja ki a független Izrael Államot.

Nyugat Keleten

Theodor Herzl cionista regényében egy európai asszimiláns zsidó kultúrájú, vallásilag toleráns gazdasági nagyhatalmat álmodik. Bár nem gondolja, hogy a holt nyelvként számon tartott héber újjáéleszthető, Tel Aviv történetével a nyelvi megújhodás mégis szorosan összeforr.
Eliezer Ben Jehuda, a modern héber nyelv atyja 1881-ben száll partra Jáfóban, ahol 1896-ban elindítják az első héber nyelvű elemi iskolát, 1906-ban pedig az első héber nyelvű gimnáziumot. 1909-ben a gimnáziumot Tel Avivba költöztetik, mely az első olyan város lesz, amelynek adminisztrációja héber nyelven folyik, s melynek utcanévtáblái héberül készülnek el.
Az 1911-ben megrendezett tizedik cionista kongresszus elismeri egy világi zsidó kultúra létezését a vallási mellett. Tel Aviv lakói, a nyelvészek, irodalmárok, művészek egymással karöltve héber nyelven egy héber kultúra megteremtéséhez kezdenek. Az 1920-as évektől Tel Avivot már héber nyelvű intellektuális és művészeti központként tartják számon. A városba települ a modern héber irodalom legnagyobb költőjeként aposztrofált Chajjim Nachman Bialik, majd 1928-ban a Moszkvában alapított Habima Színház, mely Izrael nemzeti színházává válik. Az 1933-ban a nácik által bezárt Bauhaus-iskola is ideköltözik, több mint négyezer bauhaus és modern stílusú épület viseli a német zsidó művészeti irányzat képviselőinek keze nyomát. Hangversenytermek, színházak, tánc- és képzőművészeti intézmények, újságok, rádióállomások, televíziós csatornák veszik birtokukba a várost. Az UNESCO Tel Avivnak a bauhaus stílusban épült „Fehér Város”-át 2003-ban a világ-örökség részének nyilvánítja. Összességében véve tulajdonképpen Tel Aviv az izraeli modern héber kultúra otthona, melyhez az asszimilált európai zsidó művész-értelmiség szolgáltatta az alapot. Ezért is mondják azt, hogy egy zsidó Keletről Tel Avivba menekül „Nyugatra”.

Tel Aviv kontra Jeruzsálem

A homokdűnékre épült tengerparti Tel Aviv és a tőle mintegy hatvan kilométerre fekvő sziklás-hegyes Jeruzsálem nemcsak földrajzi jellegzetességeiben különbözik egymástól, hanem kulturális, politikai, vallási szempontokból is.
„Jeruzsálem szent. Tel Aviv emberi. Ha szent akarsz lenni, maradj Jeruzsálemben. Az élet Tel Avivban zajlik” – mondja egy helybéli. A két város tulajdonképpen az izraeli társadalom két pólusát szimbolizálja. Általánosságban véve Tel Aviv az izraeli – s egyben a „kulturális zsidó” –, míg Jeruzsálem a zsidó – azaz a vallásos zsidó – identitás megtestesítője. A modern, liberális, mindenkit befogadó, echte izraeli „mai” város mintegy ellentettje az ősi, nemzeti-vallásos, „örökkévaló” zsidó városnak. Tel Aviv, a „város, amely sosem alszik”, a világ legdrágább városai közé tartozik, gazdasági, üzleti, high-tech, művészeti és divatközpont. Mindezzel szemben Jeruzsálem vallásos zsidó város, egy szegényebb réteget tudhat magáénak. A világvárosban a szombat a kávéházakról, színházakról, mozikról, egyszóval a „most”-ról szól, az örökkévaló városban a nyugalomról, a Mindenhatóról, a Tóráról, az imádkozásról, tehát az örökkévalósággal való kapcsolatról és a családról. Tel Avivot „a látás nélküli város”-nak, míg Jeruzsálemet a „a látás városá”-nak is nevezik. Az említett jellegzetességek a két város politikai irányultságában is megjelennek. Szellemiségében a szekuláris város posztcionista, kozmopolita és liberális, míg Jeruzsálem neocionista, nemzeti-vallásos. Egy jeruzsálemi ugyanis úgy gondolja, hogy a cionizmus nem ért véget a „kikötővárosban”, hanem tovább kell menni „Jeruzsálem” felé.
 

Az új antiszemitizmusra, a zsidók helyett a zsidó államot jogaitól megfosztani és elpusztítani kívánó, mind agresszívebb anticionista propagandára, valamint a posztcionizmusra a számos formában megnyilatkozó neocionizmus kínál megoldást.
A jeruzsálemi Héber Egyetemen Herzl-pólóban járó egyetemisták „a hit forradalmá”-ról beszélnek. Im Tircú (Ha akarjátok…) – hirdeti a civil mozgalom neve, a jövőben is létezni óhajtó Izrael Államra apellálva. Mint mondják, a cionizmus újra „cool”. A posztcionizmussal átitatott izraeli egyetemeken neocionista csoportokat alapító fiatalok hisznek egy „második cionista forradalomban”, abban, hogy a politikai cionizmus elért célja utáni kiüresedés csak időleges, Izrael állama nem ér véget ott, hogy jelenleg létezik, a jövőben is léteznie kell. Hiszik, hogy Izrael Állam jövője a fiatalok kezében van, s újra hősökre van szükség, a társadalmi krízisre a cionizmus igazi szellemiségéhez való visszatérés ad megoldást. Céljuk a cionista értékek erősítése Izrael társadalmán belül: elplántálni az embe­rek szívébe a zsidóságnak, Izrael földjének és államának szeretetét, egy egységes Jeruzsálem fővárossal, ugyanakkor kitartani a demokrácia, a tolerancia és a béke mellett úgy, hogy hazájuk egy sokkal igazabb, sokkal modernebb és sokkal „zsidóbb” hely legyen. Ennek érdekében a társadalom minden szegmensébe igyekeznek bejutni, akár önkéntes munkákat vállalva. Remélnek, és egy jövőben spirituálisan is felépülő zsidó államra utalva Herzlt idézik: „Ha akarjátok, nem mese…” És akarják.